» » Targallyak

Targallyak

Targallyak
Category:
Author: Jókai Mór
Title: Targallyak
Release Date: 2018-06-02
Type book: Text
Copyright Status: Public domain in the USA.
Date added: 27 March 2019
Count views: 127
Read book
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 ... 24

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 205. oldalontalálható.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=zeVkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.



JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

 

 

NEMZETI KIADÁS

 

 

LVIII. KÖTET

TARGALLYAK

 

 

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREKKIADÁSA

1896


TARGALLYAK

 

 

IRTA

JÓKAI MÓR

 

 

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREKTULAJDONA

1896


-1-

A JEDIKULAI RAB.

I.

Élt egyszer a krimiai félszigeten egy jámbor fiatal orosz pópa,a kit Athanáznak hívtak, azokban az időkben, a mikor még a Krimettatárfejedelmek kormányozták. Ezek gyakori hadjárataikban aszomszéd kozákokkal hol ellenségek, hol szövetséges társak voltak.Mikor ellenségek voltak, akkor rabságra hajtottak a kozák népbőlegy sereget, mikor meg szövetségesek lettek, akkor a rabjaikatszabadon bocsáták. A rab kozákoknak azonban megtetszett a krimi jógyümölcstermő vidék, nem tértek vissza az ős pusztáikra, otttelepültek le, föld volt hozzá elég; s egészen meg voltak elégedvea sorsukkal. Több falujok volt már, úgy, hogy archimandritát isválasztottak; egy ilyen falunak, (a minek a nevét Dobropolnakjegyezték fel) volt a pópája Athanáz, a ki még akkor fiatal,harmincz éves legény volt: fogadott fia az archimandritának,Nestornak, a ki a leányát is neki adta feleségül, a derék jóHelenkát.

Athanáz a legboldogabb ember volt a kerek földön; mindene volt,a mit csak szem, száj és szív megkiván. Háza, ha csak fából voltis, de külömb minden palotánál; mert ez a fa-ház tele voltboldogsággal, a palota pedig tele van nyugtalansággal,aggodalommal, irigységgel és búbánattal. Kis kertjében a házamögött mindenféle gyümölcs termett, a minek a tatárok már abban azidőben is nagy mívelői voltak, azoktól eltanulta a kertészséget saz volt egész szenvedélye, gyönyörűsége. A felesége, Helenka,-2-ha nem volt is valami nagyon szép (kissé himlőhelyes volt az arcza)de igen áldott jókedélyű asszony volt, a kinek a lelke simaságaelfeledteté az arcza ragyáit, csupa engedelmesség és szeretet;aztán kitünő gazdasszony volt: csak úgy égett a keze alatt a munka.Nem volt mellette az urának semmi gondja. Pompásan tudtaelkészíteni a málépuliszkát; a málé már akkor ismeretes volt aKrimben, ez is marasztotta egyrészt ott a kozákokat, mertUkrániában az meg nem terem. És Athanáz azt tartotta, hogy amálé-puliszkánál meg a bálmosnál nincs fölségesebb eledel eháromszegletű földön. (Nem mondhatta azt, hogy a «kerek földön»,mert a Krim háromszegletű s ő azontúl semmi más földet nem ismert.)Italokkal is a legválogatottabbakkal táplálta az ő kedves urát a jóHelenka: mikor zsendiczét készített, akkor édes savóból csinálta anektárt, mikor vajat köpült, akkor savanyú iróból, s őszszel,mézszüret idején még méhsert is készített a számára, a minélfelségesebb italt bizonyára maga a Kalga-szultán sem izlelt soha!Fonni, szőni is tudott a derék asszony; az ő ura minden vasárnaptisztát válthatott, úgy gondoskodott róla s minden reggel magafésülte meg, maga fonta be az ura szép hosszú szőke haját, akkoriszokás szerint.

Sőt még az az urasága is megvolt Athanáznak, hogy egy szamaratis tarthatott s vasárnaponkint azon járhatta be a faluját.Mivelhogy Dobropol ott a hegy hátán úgy el volt szórva, hogyreggeltől estig tartott, míg az ember az egyik végétől a másikigért, s öt temploma volt (kicsiny fa-templomok), a mikben alegközelebb eső házikók népe összegyült ájtatoskodni. És a népségis nagyon szerette Athanáz pópát, úton útfélen mindenki kezetcsókolt neki, megfizette a dézmát, a párbért, a lukmát, s a termésezsengéit mindenki megosztá vele. Bizonyos kilátása volt rá, hogy haaz apósa meghal, ő lesz helyébe választva archimandritának s nekiis olyan kerek orczája, olyan domboru termete lesz, mint annak, haeljön az ideje. -3-

Egy zivataros estén azonban szokatlan látogatója akadt adobropoli kis paplaknak. A zápor szakadt, a hegyi utak átváltoztakrohanó patakok medreivé, a villámlobbanástól horkoltak a lovak. Egyegész karaván jött lóháton. Mi hozta őket erre a vidékre? Talán úgytévedtek el? Soha se járt Dobropolon keresztül olyan utas, a kipatkó-nyomot hagyott volna maga után. S ez egy egész csapat volt,élén egy asszony.

Athanáz pópa lakása elé érve, bebocsáttatást kértek: a zivatarbeszorította őket. A pópa valamennyinek nem tudott szállást adni,mert szűk volt a háza, mindössze egy szobából, meg egy konyhábólállt az egész, a kiséret egy részének a szomszéd viskókban kellettelhelyezkedni; maga a vezérnő rendelkezett, ki hová menjen. Azegész csapat fegyveres férfiakból állott, az úrnő a pópához csakkét csatlósával együtt tért be, kik úti iszákjait hozták utána saztán kinn maradtak a konyhában.

Athanáz csak most látta, hogy szebb nő is van a világon az őfeleségénél. De még mennyire szebb! Az ember ha a szemébe néz, azthiszi, hogy villámlott; ha a hajfürteire tekint, azt hiszi, hogyéjszaka van; s ha az arczát mosolyogni látja, azt hiszi, hogy a napsütött ki. Hát még mikor megszólal, azt az ember még a szivével ismeghallja.

Öltözete csupa selyem volt és drága prém; nyakán, füleiben olyangyöngyök, a mik fénylenek és olyan kövek, a mik szikráznak.

A jó Helenka kezet is csókolt a fényes úrnőnek, a mit az meg isengedett neki, mintha bizonyos volna felőle, hogy az őt megilleti,s a papné azután gazdasszonyi szemérmetességgel engedelmet kért azúri vendégnőtől, hogy ha nem tudná őt egész rangjához illő módonellátni; de a mi szegénységüktől kitelik, azt szivesen fogja adni;maga fog rögtön készíteni estebédet; finom «bálmost», a mi készülmálé-lisztből, forró bivalytejbe eregetve, s annak a készítése nagytudomány, s az igen drága jó étel, mert -4- azt az ő uranagyon szereti; minden szombat este azt kell neki készíteni.

– Csak tedd jó asszony, a mit akarsz, mondá neki a vendégnő, énmagamról gondoskodtam eléggé.

S azzal egy tenyér csattantására a két csatlós kiszedett aziszákból mindenféle sülteket, pástétomokat és süteményeket, melléezüst kulacsokat, s felteríté a pópa tölgyfa-asztalát drága selyemabroszszal, a mibe arany meg ezüst virágok voltak szőve, s arrarakott fel minden ételt, italt, ezüst tányérokat s arany étszerekethozzá.

Hanem azért a Helenka is felterítette ugyanannak az asztalnak amásik végére a maga saját szőtte sávolyos abroszát, a szép veresgyapot tulipánokkal a szegélyén, s kitette rá a virágos mázoscseréptányérát, a fényes czinkanállal, hogy majd arról költi el aző ura a felesége főzte bálmost, a mi jobb a világ mindenpástétomainál. Aztán kiment a konyhába, hogy azt elkészítse.

Az úri vendéghölgy azonban nem akarta, hogy egyedül étkezzék;hanem azt kivánta, hogy a házi gazda üljön oda mellé, s a két ezüsttányérja közül az egyiket odaadta eléje s a sültekből éspástétomokból saját maga szelt le neki, úgy rakta a tányérjára, smaga hámozott meg a számára egy olyan arany szinű almát, a minek ahéja a hámozás alatt illatos gőzt lövell ki magából, hogy az mint atömjén, úgy tölti be a házat. Azt is megfelezte vele. És Athanázpópa soha életében olyan csodálatos izes étkeket nem evett, semolyan zamatos gyümölcsöt nem izlelt. Azt egyenesen a paradicsomközepéből hozhatták.

Hát még mikor a vendég-hölgy abból a hólyagos ezüstkulacsbólmegkóstoltatta vele azt az ismeretlen italt, a mi édességet,illatot és lángot önt egyszerre; nem is a gyomorba megy aztán,hanem fel a fejbe és le a szívbe.

Ettől az italtól sokat megtanul az ember, a mit addig még nemtudott. És sokat elfelejt, a mit addig tudott.

Athanáz pópa először is azt felejtette el, hogy a jó Helenka márbehozta a fatálba kitett bálmost, a közepébe -5- dugott bükkfakanállal s letette szerényen az asztal szegletére, s visszavonultmegint a konyhába, bizonyosnak tartva, hogy mikor ismét visszajön aszobába, akkorra az a tál üres lesz, mert az ő ura azt a feleségefőzte bálmost nagyon szereti: hírmondót se hágy belőle a tálfenekén! «Isten adja jó egészségére!»

A jó Helenka az alatt odakinn maradt a konyhában, ahogyemberség-tudó asszonyhoz illik, hogy mikor az ura előkelő vendéggelvacsorál az asztalnál, akkor őt ne háborgassa, hanem engedjebeszélgetni és ügyetlen közbeszólásokkal el ne árulja tudatlanvoltát, hogy a miatt az ura pironkodjék a finom uraság előtt. Ő azalatt megvendégelé a két csatlóst főtt kukoriczával; a mi azértigen okos eledel, hogy se kés, se kanál nem kell hozzá: az emberminden szemet egyenkint kénytelen a körmeivel hámozgatni meg sészre se veszi, hogy mire jól lakott, akkorra megéhezett. A jámborHelenka ez alatt tartotta a két csatlóst mindenféle mesével, a mitazok hallgattak meredt szemekkel, folyvást kérőzve a kukoriczaszemeken. Egyszer-egyszer megállt a mesemondás közben hallgatózni,hogy ki beszél odabenn? Folyvást az idegen vendégnő szavát hallá,majd csengő, majd haragos, majd siránkozó volt az. Valjon mirőlbeszélhet? Ahhoz volt szokva, hogy az ura maga jöjjön ki érte éshíja be őt a szobába, mikor már el kell takarítani az asztalt:elébb rányitni az ajtót nagy gorombaság volna; de csak hiába várt,mert Athanáz nem jött őt beszólítani.

Helenka utóljára már kifogyott a mesemondásból, a két idegencsatlós állkapcsa is elfáradt a kukoriczarágásban. «No már most timondjatok nekem valami szép mesét!» mondá az asszony; de azok csaka fejeiket csóválgatták s kisült aztán, hogy egy szót sem értenekse kozákul, se tatárul; mert ők valami idegen nemzet, a milyen vanelég a földszoroson túl, a kik olyan bolondok, hogy mind másfélenyelven beszélnek. Ezekre ugyan kár volt azt a sok szép mesétvesztegetni. -6-

Ez alatt a tűz is kialudt a pestesben, a csatlósok iseldülöngéltek, nemzeti szokás szerint a melyik fülük alul került,azt használva párnának s hozzá kezdtek a horkoláshoz. És az idegennő szava még mindig hangzott az ajtón keresztül s Helenka mindhiába várta, hogy az ura kijön őt behívni, hogy szedje el azasztalt.

Hát még ha rávitte volna a lélek, hogy a kulcslyukonhallgatózzék, miket hallott volna! S igen nagy hiba volt, hogy amivel a természet a nőket felruházta, hogy az ajtón keresztűlhallgatózásban oly tökéletesek legyenek, mint a macska az egérrelesésben, ő nála a nevelés annyira elfojtotta, hogy nem is gondoltreá; mint a hogy vannak idomított macskák, a mik egy tányérbólesznek tejet az egérrel. Mert akkor majd meghallotta volna, hogymiket beszél az idegen úri vendégnő az ő urának?

– Én vagyok Czitbara, a mingreliai hetman egyetlen leánya, ésminden birtokának örököse; enyim lesz a «boncsuk», ha ő meghal;pedig már öreg ember, s csak fél lába van; nem ülhet a lóra.

– Mikor kicsinyke leány voltam, eljegyeztek a kozák nagy attamánChmielniczky Bogdán legkisebbik fiával, Györgygyel. Az négyesztendős volt, én meg három. Ő rá már nem emlékezem, hanem amézesbábra, a mit nászajándékul adott, s a mit nem volt szabadmegennem: arra még jól emlékezem.

– Nem hallottad hirét Chmielniczky Bogdánnak, te pópa? Akkor nemis tudom, miért vagy te kozák? Ez a fejedelem az volt a kozákoknak,a mi Mahumed az ozmánoknak, Dzsingiszkán a mongoloknak, Shemirám apersáknak, a mi Szobieszky a lengyeleknek, vagy ezeknek semhallottad hírét soha?

– Chmielniczky Bogdánnak sok fia volt. Valahány, annyihadseregnek volt vezére. Mind valamennyi a csatában esett el. Mikora Mihály fia házasodott, a lakodalma napján olyan ütközetet vívotta lengyelekkel, a kik elakarták tőle venni a szép moldauifejedelem-leányt, Rozaurát, -7- hogy tizezer halott maradt a csatatéren.Ilyen terített asztalt is ritka lakodalomban látni!

– Utoljára minden fiát, unokáját agyonverték már ChmielniczkyBogdánnak a harczmezőn, a legutolsó kis fiát Györgyöt aztán mindigmagával hordta, akárhova ment, amint az a dajkakézből kikerült.

– Volt egy bőr-iszák a nyeregkápájára akasztva, abba volt agyerek beledugva, csak a feje, meg a két keze látszott ki belőle. Apofájára, mondtam már, hogy nem emlékszem; de azt most is minthaelőttem látnám, hogy a mint az apám engemet is magával vitt azeljegyzésre, én is annak a nyeregkápájára felakasztott iszákbanültem, s a mint az apáink találkoztak s egymásnak lóhátról kezeiketnyujták, az alatt az én vőlegényem a fejét, a nagy hegyes báránybőrsipkával, az apja tarisznyájából kidugva, egy hosszú ostorral rámigyekezett suhintani, míg én a kezemmel védtem magamat, hogy meg neüssön.

– Az oczakovi nagy ütközetben is ott volt a kis György herczeg,a hol a kozák sereget teljesen tönkreverték. Mikor az öreg Bogdánazt látta, hogy minden el van veszve, táborának csak a közepe állmég ellent, a többi fut, így szólt a tábori papjához (a kinek anevét nem tudom): «körül vagyunk fogva, nincsen menekülés. Engemnem fognak el élve, azt fogadom. Te fogd ezt a gyermeket, soltalmazd meg. Téged, mint papot, nem fog bántani a tatár.Elvisznek fogságra. Neveld föl a fiut. Jöhet még olyan idő, a mikorszükség lesz rá. Hogy majdan ráismerjenek, hogy ez Bogdán fia,tegyünk rajta jegyet.»

– Azzal a tőre markolatát az őrtűzbe tette: ennek a gombjáravolt metszve a pecsétje, egy felnyergelt ló; azt szokta azokmányokra nyomni, mert irni nem tudott. Mikor a gomb megtüzesült,azt a gyermek bal lapoczkájára nyomta. Akkor aztán a pópa a zsákbadugott gyermekkel futott, a merre nagyobb port látott. Bogdán pedigfoga közé fogta a kantárt, két kezébe a csatabárdot, meg a kardot,oda rohant, a hol legsürűbb volt az ellenség, ott -8- azután addigverekedett, mig ki nem irtották belőle a lelket.

– Hogy a kis Györgyből mi lett? azt nem tudakozta senki.

– A kozákok, mikor nem találtak többet a régi fejedelmicsaládjukból, választottak maguknak új fejedelmet: most isuralkodik rajtok, Doroszenko.

– Doroszenko a porta szövetségese.

– Most azonban az orosz czári trónra egy fiatal férfi került,Péter, a kinek nagyobb tervei vannak, mint atyjának voltak.

– A

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 ... 24
Comments (0)
Free online library ideabooks.net