» » A tengerszemü hölgy

A tengerszemü hölgy

A tengerszemü hölgy
Category:
Author: Jókai Mór
Title: A tengerszemü hölgy
Release Date: 2018-06-18
Type book: Text
Copyright Status: Public domain in the USA.
Date added: 27 March 2019
Count views: 110
Read book
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 ... 34

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 284. oldalontalálható.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=PxkLAQAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.



JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

 

 

NEMZETI KIADÁS

 

 

LXXVI. KÖTET

A TENGERSZEMÜHÖLGY

 

 

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREKKIADÁSA

1897


A TENGERSZEMÜ HÖLGY

 

 

IRTA

JÓKAI MÓR

 

 

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREKTULAJDONA

1897


-1-

I. FEJEZET.

A TENGERSZEM. – MONSIEUR GALIFARD. – AZ ELSŐTŰSZÚRÁS.

Soha sem láttam életemben olyan csoda szemeket. Pedig sok szépszemekkel volt találkozásom. Egész astronomiát irhatnék róluk. Deennek annyiféle volt a szeme, a mennyiszer változott az indulatja.Azért neveztem azt el tengerszemnek. Milyen a tengerszem? Ahegytetőről nézve élénk zöld, az átelleni hegyoldal szálfái féligárnyékban tartják, a nap visszaragyog a másik feléből; vidámnevetés ez. Majd meg ha végig fodrozza a szellő, haragos zöldreválik, majd barnára, bakacsinra; a felhő színét adja vissza,villámokat is lövell. Mikor leszáll az éj, fekete tükrébenragyognak a száz, meg száz csillagok; egy-egy futó fény végig ivlikbenne, egy úszó vadmadár ezüst vonalat húz rajta végig: ez amegfordított mennyország. Két magas hegy vágánya közül előtünik atelehold; egyszerre aranynyá válik az egész tengerszem, fehérködfoszlányok lebegnek fölötte, szellemalakot mimelve; elkezdenek ahullámai tánczolni, minden ok nélkül, nagy fénykarikák terjengnek aközepéből, egymást előbbre tolva; a hold megint eltünik a hegyoldalmögé: világos kék marad a tükörlap. Ha pedig egészen leszállunkhozzá, összetákolt tutajon beevezünk rajta, akkor se nem kék, senem zöld, hanem kristály tiszta, átlátszó a tengerszem. A partmentén zöld mohát, virágos kertet látunk a víz alatt. Eddig sohanem látott növények eregetik fel hosszú indáikon napvilágon nőszővirágkelyheiket. Nagy, egyenesen -2- álló növények, alakra afenyőhöz hasonlók, emelkednek fel a mélységből, a vízszín alattmaradva; fák, a miknek igazán meg van tiltva az égbe nőni. Csupavirágos kert a vízfenék. S e virágos kertnek nincs élő lakója. Sehal, se hüllő nem lakik benne. De egy lakója még is van: a syrén.Nem az a mythosi csábalak, hanem egy torzalakú szörny, nagy feketefejjel, veres kopoltyuval, két békalábbal s lomha halfarkkal. Ez isritkán jön elő a maga rejtett sziklaodujából; csak mikor nagyidőváltozást érez. Én láttam egynehányszor ezt a mesésamphibiumot.


Mikor legelőszőr találkoztam a szép Erzsikével, akkor mind aketten gyermekek voltunk. Ő tizenkét esztendős, én pedig tizenhatéves kamasz. Együtt tanultunk tánczolni.

Egy franczia vetődött a városunkba: egy vándor tánczmester, a kiaz egész várost tánczra kerekedtette.

Monsieur Galifardnak hivták.

Rendkívül nagy feje volt, cserbarna arczszíne, összeérőszemöldökei, kurta lábszárai; a nagy sasorrának épen a hegyén voltegy nagy szemölcs.

És a mellett valóságos charmeur volt.

Mikor tánczolt, mikor beszélt, valami varázs szállt ki mindenporczikájából, egyszerre hódító alak lett. A nőnem tagjai odavoltak érte: a kilencz évestől elkezdve, a kiszámíthatlankorszakig.

Én is örök hálával emlékszem e derék férfiura: neki köszönhetema walzert és a quadrillt, meg azt, hogyan kell egy elejtettlegyezőt felvenni s a mellett az arczot a hölgy felé fordítvatartani.

Erzsikével volt a legtöbb baja a mæstronak. Soha sem tartottameg a tempót: nem akart az elegáns «pli»-hez szokni, szilaj, dévajallürjeit nem tudta vele elhagyatni. Jaj volt annak a tánczosnak, aki társul akadt vele össze. Az rendesen hajótörést szenvedett aterem közepén. S hozzá még ki is kaczagta. A mesternek is a szemeközé -3- nevetett, s rendesen az ellenkezőjét tetteannak, a mit az vezényelt.

Én mindezt igen természetesnek találtam. Mikor valaki olyanszép, és gazdag és előkelő, akkor fel van jogosítva kivételtképezni mindenféle szabály alól. Hogy szép, azt az első tekintetremeg lehetett tudni, hogy gazdag, azt kitalálhatta az ember azezüstös hintóról, a min járt, s hogy előkelő, azt lehetettkombinálni abból, hogy a mamáját mindenki nagyságos asszonynakczímezte, s a «vármegye urai» is kezet csókoltak neki. A nagyságosasszony minden tánczleczkén jelen volt, s kívüle még eljött anagynénje is, egy nyugdíjazott őrnagyné, meg a társalkodónője, egyélte javában levő nemes kisasszony. Ily módon az Erzsike folytonhármas felügyelet alatt volt tartva, a minek természeteskövetkezése az volt, hogy azt tehette, a mit akart, mertfelügyelőnői közül egyenkint mindegyik azt tartotta, hogy minekvigyázzon ő a kisasszonykára, mikor a másik kettő úgy is vigyáz? Saztán mind a három egyenkint el volt foglalva a saját ügyeivel.

A nagyságos mama még az élet naposabb oldalát kereső hölgy volt:özvegysége vigaszt óhajtott. Voltak nyilt udvarlói, többé-kevésbbékomoly szándékuak s rang és qualitás szerint megkülömböztetvék.

A társalkodónő hires nemesi család tagja, bátyjai katonatisztek.Az atyja udvari kamarás. A saját kamarájában nem igen volt neki mitkeresni. A kisasszony toilettjei a legdivatosabbak voltak, maga isszépségnek tartatott, s a legjobb tánczosnő hirében állt. Azonbanaz idő figyelmezteté a komoly körültekintésre; mert Erzsike, acsalád leánya kezdett már veszedelmesen felnőni s négy-öt esztendőmulva versenytárs lesz belőle. Ennek is volt tehát a tánczóra alattfoglalkozása, a mely miatt félre kellett húzódnia, nehogymeglássák, kivel társalog és minő modorban, mert ez a sok gonoszasszonyi szem mindent kitalál egy tekintetváltásból, egykézszorításból, s aztán «szétszólják» őket. -4-

A nagynéne pedig leginkább kereste az ürügyeket a tánczterembőlészrevétlenül eltünésre. A buffetben neki kellett minden süteménytés frissítőt legelébb megízlelni, s a hogy alapos történetbuvárokutána jártak, még az a sötét szenvedélye is megvolt, hogy tubákolniszeretett, a mi nagy titkolózással jár. Ha pedig a teremben volt ésösszeült valami nyelvrokon pályatársnéval, akkor úgy elfoglaltákegymást a többiek megszólásával, hogy egyébre nem lehetettgondjuk.

Így aztán az Erzsike tehette azt, hogy a damensolóbancsárdásfigurát tánczolt, s a tour de mainnél a vis-à-vistánczosának a kezére ütögetett; adomákat mesélt olyan fennhangon,hogy az egész terem meghallhatta, s mikor kaczagott, a két kezét atérdei közé szorította, monsieur Galifard ismételt ellenmondásaidaczára.

Egy délután főpróbát tartottak a táncziskolában. A kisleányokkal jöttek nagy leányok is; s a nagy leányokkal nagylegények. Az ilyen ficzkók különös jogot vélnek élvezhetni, hogy azolyan kezdő sihedernek, mint én voltam, a lábára tapossanak.

Szerencsémre a derék Galifard úr igen jó szivű ember volt: nemengedte a maga protegéit háttérbe szoríttatni.

– Nix cache-cache spielen, monsieur Maurice. Allons! Walzer gehtan. Nur courage. Ne cherchez pas toujours das allerschlektesteTänzerin! Fangen sie Fräulein Erzsike par l’And. Valsez la!

S azzal karon fogott, odavezetett Erzsikéhez, kezembe adta akezét, s aztán «eins, zwei.»

Az akkori walzer pedig «grundverschieden» volt a mostanitól. Eza mostani csak tréfa; de az komoly dolog volt. Tánczos és tánczosnőa testük felső részével, a milyen messze csak lehetett, olyan táganelálltak egymástól, ellenben a lábaikat egymásnak feszíték. Akkoraztán a test felső része egyszerre nagyot lódult; azt mind akettőnek egy tempóra kellett tenni, a repülni indult testnekkénytelen volt a láb gyorsan utána szaladni. A tánczoló pár,-5-mint a tenger hátán himbáló sajka, föl- és leemelkedett éssülyedezett, s mentől gyorsabban perdült, annál messzebbre tartottamagát egymástól a két hátraszegett fej. Az volt a villitáncz!

A mester folyvást kisért bennünket a körben és nem szünt megbiztatásaival lelkesíteni.

– Tres bien, monsieur Maurice. Ça va ausgezeiknet! Alten siebrav la demoiselle. Nix auf die Füsse schauen. Regardez aux yeux.Das ist riktig. Embrassieren ist besser, als embarrassiren! Pouah!Da liegst shon alle beide!

De hát azért sem «liegst!» Én láttam előre az elkerülhetetlenbukást, s hogy a tánczosnémat megmentsem, saját magamat vetettemoda áldozatul, a térdemre esve: neki még a könyöke sem érte aparquettet. A térdemért nem lett volna kár; hanem a pantallómkiszakadt a térd fölött. Semmivé voltam téve. Nagyobb csapás ennélnem érheti az embert.

Erzsike nevetett az én kétségbeesett állapotomon. Aztánmegkönyörült rajtam.

– Várjon csak, majd én összetűzöm gombostűvel.

Azzal kirántott valahonnan a ruhája fodrai közül egy gombostűt,s leguggolva elém, nagy hirtelen összetűzte vele a vadgalambszinpantallómon támadt félbeszakítást. A nagy gyorsaságban az elevenigtalálta szúrni a veszedelmes kisegítő szert.

– Nem szúrtam meg? kérdezé, felnézve rám igaz jó szivét elárulónagy szemeivel.

– Nem! mondám. Éreztem is én azt a tűszurást akkor!

Azzal tánczoltunk tovább. Én csodamódon kitettem magamért. Egygombostűvel a térdemben, a másikkal ki tudja hol? háromszorkörülkeringtem Erzsikével a táncztermet; mikor visszavittem a gardedes damesjaihoz, úgy tetszett, mintha harminczhárom mama, nagynéneés társalkodónő forogna körülöttem. -6-

II. FEJEZET.

AZ ÉN ELSŐ KITÜNTETÉSEM. – AZ ELSŐ SÉRELEM. – ADAMENWALZER. – A FÉLELMES FENEVAD. – A MEGIGAZÍTOTT CSOKOR. – AMÁSODIK TŰSZÚRÁS.

És én valóban nagy hálával tartozom monsieur Galifardnak. Nekiköszönhetem a legelső kitüntetést, mely az életben ért. Ez voltazon örökké feledhetetlen eset, a midőn pályatársaim, a kecskemétijogakadémia reményteljes tagjai, az általuk rendezett jogászbálraengemet választottak meg egyhangulag «előtánczosnak.»

Ma is büszke vagyok ez elismerésre, hát még akkor!

Nyomban következett rá egy másik megtiszteltetés: ugyanazonévben a magyar tudományos akadémia, a Teleki pályázaton versenyzettszomorújátékomat dicsérettel említé fel, sőt két biráló: Vörösmartyés Bajza a pályadíjra tartá érdemesnek. A darab czíme volt: «Azsidó fiu.» Nem valami gyufát áruló suhancz, hanem Fortunátus Imre,II. Lajos király alatt magyar pénzügyminiszter, a kit az országrendei máglyára ítéltek.

E szerint, midőn három évi távollét után szülővárosombavisszakerültem, már bizonyos «renommée» járt előttem.

Hogy minek tértem vissza, annak is helyes oka volt. Az énidőmben is négy évből állt a jogászati kursus. A harmadik év volt a«patvaria», a negyedik a «jurateria». A patvariát rendes ember asaját megyéjében töltötte, a jurateriát Budapesten.

Még egy eldicsekedni valóm van. Üres óráimban arczképeketfestettem. Olajminiatüröket. Az ó-szőnyi tiszttartót, a nélkül,hogy előttem ült volna, úgy eltaláltam, hogy mindenki ráismert; demég annál is nagyobb sensatiót -7- gerjesztett a főfiskálisnénakaz arczképe, a kit a legszebb asszonynak tartottak a városban.

És még is az történt, hogy mikor a következő farsangon a főispánbált adott a megyeházán, (még akkor olyan főispánok voltak) hátabba nem engem szólítottak föl «előtánczosnak.»

Háládatlan haza!

És aztán ki volt, a ki miatt engem ez a keserű mellőztetés ért?Egy stuczer, egy arszlán, nem a városunkból való: valami BagotayMuki. Csak annyit tudott felőle a világ, hogy Párisban is kinnjárt, s igen «jó partie.»

Boszuból elhatároztam, hogy nem fogok tánczolni a főispánibálon; bár a meghívót én is megkaptam.

Nevelte az elbúsúlásomat az a körülmény is, hogy azelőtánczosnak hivatalosan designált tánczosnőjéül, épen Erzsikétnevezte meg a közhir.

No, de utól is érte őket a Nemesis!

Erzsike azon a bálon à l’anglaise frizurát viselt, a mihatározottan nem illett az arczához. Előre örültem annak abalesetnek, a mikor ezekkel a szerteszét repkedő fürtökkelegyik-másik tánczosnak a frakkgombjába bele fog akadni.

A Bagotay Muki felől pedig, a mint legelőször megláttuk, mindnekem, mind az ifju barátaimnak az az általános véleményünk támadt,hogy ilyen szépnek lenni már valóságos impertinentia. Ilyentökéletes férfialakot csak egy regényirónak van joga megteremteni;de a valóságban az nem létezhetik. Én azzal vigasztaltam magamat,hogy az ilyen szép fej ostoba. Még akkor nem tudtam, hogy azostobaság épen a haut gout. Az arany pengése rekedt hang.

Még akkor nagyon tapasztalatlan ifjoncz voltam. Az arczomon mégsemmi szőr nem volt, dohányozni nem tudtam, bort nem ittam volnaegy világért, s asszonyt még csak a szemeimmel láttam.

No, de utolérte őket a Nemesis! -8-

A tánczrend walzerrel kezdődött. – Ha engem decretáltak volnaelőtánczosnak, hát a «körmagyarral» kezdtem volna. Hja, akörmagyar! Az a valami! Azt nem elég eljárni, ahhoz lelkesüléskell; – vagy nyolcz pár járhatja, vagy tizenhat. S mind aharminczkettőnek össze kell tanulva lenni színpadi pontossággal. Aznem olyan könnyü feladat. Hanem hát Bagotay Muki a walzertprotegálja. (A «pecsovics»!)

No, de van Nemesis!

Hát az történt, hogy rendes bevett szokás szerint a zenekarminden táncz előtt a következő számból tiz-tizenkét tactusteljátszik, s aztán öt perczig abba hagyja. Ez arra való, hogy aközönség tudja meg, mi következik? polka, quadrill vagy walzer.

Ezt a Bagotay Muki nem tudta (ugyan mit tud hát?) s a mint ajelző zene megszólalt, ölre kapta a tánczosnőjét, s elindult velekeringeni, a míg egyszer aztán a zene abba maradt s ők ott találtákmagukat a terem tulsó végén, a szárazon: elfogyott a lábuk alól anóta. Aztán úgy kellett nekik szégyenszemre visszagázolni, a honnanelindultak, a bálanya tribune-jéig. Erzsike úgy pörölt, Muki úgyszabadkozott; a ki látta őket, azt hihette, hogy félesztendősházasok.

Úgy kell nekik!

Nem is néztem aztán, hogy tánczolnak; leültem egy szögletbe s ameghívó jegyemnek a hátlapjára carricaturákat rajzoltam. Majdbementem a buffetbe mandulatejet inni, magam körül gyüjtöttem méghárom-négy életunott, blazirt fiatal embert, s azokkal együttvitatkoztam a «védegylet» czélszerüsége fölött. Tessék nálunknélkül mulatni odabenn a fényes uraságoknak.

Egyszer csak a vállamra üt valaki legyezővel; de már akkor ahangjáról is ráismertem: Erzsike volt.

– Magának nem elég, hogy maga elszökik a teremből, hanem még atöbbi tánczosokat is visszatartja. Jőjjön hamar! Damenwalzer van!-9-

A hölgykeringő privilegiuma előtt kénytelen voltam capitulálni.Az obligat tourt megtéve a felhívó tánczosnővel, visszavezettemErzsikét a mamájához, megköszönve a felejthetetlen kitüntetést.Neki rögtön menni kellett, az előtánczos vezényszava hangzott,«cotillon.» A párok repültek villisebességgel. A mama pedig ottmarasztott. Egy üres szék volt mellette.

– Ön egészen elhanyagolja a régi ismerőseit, mondá nehézlélekzéssel. (Kövér volt és asthmában szenvedett.) Felénk sem jön,a mióta olyan híres emberré lett.

Híres ember! vajjon ő is tudná már, hogy a szomorújátékomatmegdicsérte az akadémia? – Nem! Nem! A másik hírem jutott el hozzá.A piktori sikereim.

– Láttuk azt a gyönyörű arczképet, a mit festett. Igazán olyanvolt a Müllerné – ezelőtt tizenhat esztendővel. Miért nem festetteön le inkább a leányát, az sokkal szebb? Ön nem szeret leányokatfesteni,

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 ... 34
Comments (0)
Free online library ideabooks.net